Jó érzés, azok után, hogy majd belehaltam az egyedüllétbe ráébredni, hogy mennyi ember áll mellettem és mögöttem. Segítenek, amiben tudnak. Támogatnak. Odafigyelnek. És úgy érzem nem csak megszokásból, vagy képmutatásból vannak ott és kérdeznek, hanem őszintén. Persze naiv vagyok és az is voltam világ életemben. Valószínűleg ez már nem változik. De úgy érzem akármi történjen is nem maradok egyedül. Az érzéseimmel, a gondolatokkal, a lelkemmel igen. Azokat csak én érzem igazán, és engem marnak, emésztenek. De mindig van néhány váll amin sírjak, vagy néhány arc, akivel nevessek. Ez megnyugtató. Remélem más mellé is van, ki odaálljon, ha úgy érzi a világ összetört, és nincs már semmi.
Köszönöm azoknak akik felrángatnak ha én már gyenge vagyok egyedül felállni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése